Reális vagy irreális spekuláció (Ha nem értjük azt, ami van)

Angyalok! Ti mindentudók!
Ti vagytok az elsők, akik megtudjátok,
s ha megtudjátok és parancsot kaptok,
azt másokkal ti tudatjátok.

Szívemben őrzök egy titkot,
melyet vagy senki sem tud, vagy mindenki sejt;
hogy szívem mit rejt, hallgassátok, angyalok:
néha értem, néha nem a sok földi embert.

Szavukat hallom, meg is értem én,
szájukat látom, tehát beszélnek,
de oly sokat ígérnek és oly sokat kérnek,
oly sokat beszélnek és oly sokat félnek.

Oly sokat sírnak és oly sokat nevetnek,
oly sokat játszanak s oly sokat vesztenek.
Oly sokat beszélnek, de oly keveset mondanak,
egyszer boldogok, másszor összeomlanak.

Nevető könnycseppek, síró mosolyok,
Halk, bágyatag kacajok, üres sóhajok.
Szelíd fegyverek, vad békejelek,
boldog szeretők, szomorú jegyesek.

Hasznos gépek, haszontalan emberi agy,
színes gyárak, szürke mezők, rajtuk égető fagy.
Sáros betontömbök, tiszta szántóföldek,
szomorú gazdagok, boldogabb szegények.

Lélekben boldog feketék, lélekben szegény fehérek,
nagyszájú özvegyek, szűkszavú férjek.
Reménytelen kések, száraz reggeli harmat,
vörösen izzó alvadtvér, halálos pirkadat.

Sötét szerelem, halhatatlan élet,
hervadt virágszírmok, kampóskezű évek.
Kergetőző felnőttek, dolgozó gyermekek,
és még mi minden, mit lelkem nem érthet meg.

Tán jobb, ha nem is tudom ezen titkok lényegét,
már mindegy is, ha egyszer már ez a felleg fölém ért.
Ha részévé válnék, talán megérteném,
és szívemben a már nem titkot örökre elrejteném,

senkinek egy szót sem szólnék, amíg élek:
legyenek ők is tagjai a vérnek,
mint sötét úr, ha parancsol, hívja őket magához,
majd később már csak annyival int és mindjárt jönnek :Lábhoz!

De nem leszek része az önző tucat-helynek,
még akkor sem, ha belőlem hazugságot fejnek.
Mert nem fogok hazudni, az igazat mondom!
Angyalok! Tartsatok fogva inkább ti!
Legyek sötétségbe zárva, de ne vakító fényben fogoly.
A többi, aki azt választotta, egyszer talán megérti.
Vagy nem.

NE!

Penge a nyakadnál, pisztoly az agyadnál,
méreg egy pohárban, a város a lábadnál...
Gondolsz egy csókra, egy hamis ölelésre,
egy bábra, mi te vagy, egy hiszékeny észre.

Utolsó lépteire az esőben, elment örökre,
magadra hagyott, mint egy kóborkutyát-
nem vetted észre, hogy mindig is utált?
Meg akarsz halni, bárhogyan is, de gondolj arra,
hogy a kóborkutya nem öli meg magát,

csak megy magányosan arra, amerre lát,
míg nem talál hazát, vígasztalást.
Becsapott a dög, te nem tehetsz róla,
felejtsd el örökre emlékére tiporva!

Temesd el végleg, ne törődj vele,
de csókold meg még egyszer,
s köpd csókját a földre!
Ott fog elrohadni a nyálad benne a csókjával,

még a kutya sem kíváncsi rá az idő elmúltával.
Dobd el tehát a pisztolyt, a mérget,
de hagyd meg a nyomorult életedet!
Megjegyezted?

Az Anya könnyei

Emberek, állatok királyai!
Anyátok, a Föld mer hozzátok így szólni!
Felsértitek régi sebeimet, de újakat is véstek belém egyben.
Így köszönitek meg hát a Nappal a szerelmem?

Édes férjem a Nap, drága fiam a Hold.
Mi lesz velük akkor, ha anyjuk, asszonyuk holt?
Kedves férjem fejem fölött forró könnyeket hullat,
mind rám csöppen lassan, sötétbe vonva a Holdat.

Mi lesz fiammal ez után? Komor, sött szegény,
ott sír, jajgat, búsul a Minden rejtekén.
Ezt akarjátok hát?
Legyen, ha akarjátok, de ti is pusztultok velem,
ha még nem bánnátok!

Emberek! Érzéseiteket hol hagytátok aludni?
Nevetésetek, szerelmetek oly ritkán hallani.
Ez az én szavam, az én érzéseim.
Halljátok egyáltalán, vagy süketek milliárdjai sebeznek továbbra is?

Fáradt, sötét éjen sírásom meghalljátok - e,
vagy álmotokba roskadva szunnyadtok az éjbe?

Nem, ti keblembe döftétek fájdalmas törjeitek,
kitépítek lassan gyengülő szívemet.

A Hold van...

A Hold van, hogy a kóborok ne féljenek egyedül,
a Hold van, hogy a vándorok ne járjanak egyedül.

A Hold van, hogyha sírunk, sírjon ő is velünk,
a Hold van, hogyha nevetünk, nevessen ő is velünk.

A Hold van, hogy szökött ember útját és szívét visszahúzza haza,
a Hold van, hogy vigaszt nyújtson neki az éjszaka.

A Hold van, hogy szerelmesek csókját pecsételje le,
a Hold van, hogy szívüket ezüsttel hintse be.

A Hold van, hogy könnyeit a Földünkre szórja,
a Hold van, hogy farkasok dalát meghallgassa.

A Hold van, hogy a csillagok ne sírjanak,
a Hold van, hogy bánatukkor is boldognak látszanak.

A Hold van, hogy ne legyünk vakok,
a Hold van, hogy szeressük a Napot.

Az álnok sas

Szárnyát fölénk borítja, s bárhogy is igyekszünk,
nem látunk ki alóla.
Boldogok vagyunk, mert védve vagyunk általa,
de nem tudjuk, mit takar fölötte az éjszaka.
Néha halljuk a nagymadár fájdalmas sírását,
néha látjuk szárnyának keserves kínját.
Gondolnunk kellene egyszer a jövőre, ha a sas már gyenge szárnya eltörik,
és ha utána az örök, takargatott valóság feltűnik.
Egy utolsó sikoltással meghal a védelem,
s akkor tudjuk majd meg, hogy van egy kegytlen végtelen.
Ránk zúdul hirtelen a sötétség,
lopnak, csalnak, hazudnak, ölnek, kínoznak mind.
S nem szeretnek, nem látnak, csak néznek,
gyengét erőssé, erőset gyengévé tesznek.
A hazug sas gyilkosai ránk fogják fegyverüket,
erősen, durván gyomrunkba vágják öklüket.
Lándzsáikkal kegyetlenül átszúrják szívünket,
majd kitépik puszta kézzel és azt eszik meg.
A sas vétett, amikor védett,
mert meg kellett volna mutatnia a keserű életet.
Most haldoklunk és lassan szívünk más kezében dobog,
és amikor ereje kialszik, akkor leszünk boldogok.

Nona bosszúja

Zöldellő kertben piros tulipánok nyílnak,
oly pirosak, mint a vér. Bosszúra szomjaznak.
Egy piros ruhás nő lépdel köztük, gyönyörű barna haját feltűzve hordja,
egy piros tulipánt szakít, s hajába tolja.
Szemében könny csillog,
oly fényes, mint az esthajnalcsillag.
Lassan lecsordult finom orcáján,
és szomorúan üdvözli egy vérvörös tulipán.
Gondol a múltjára, ahogyan becsapták, most játszik, mert játszottak vele,
és zokogva felsóhajt aztán:
"A bosszú nem elég, a bosszú kevés..."
- s végiggondolja élete eddigi történetét.
"Ott kezdődött minden, egy útszéli kocsmában,
belé szerettem, ahogyan megláttam.
De nem gondoltam rá, hogy oly elérhetetlen,
így hát könnyedén elé libbentem.
Odavittem neki a megrendelt italt, majd egy kicsit kérdezősködni kezdtem:
- Honnan jöttél, Ideen? Mi szél sodort erre?
Ő csak megköszönte az italt ridegen, de nem válaszolt erre.
Nagyon jóvágású barna férfi volt,
szeme úgy fénylett, mint a nagyperemű Hold.
Rám sohasem ontotta fényét,
de én mégis szerettem gyönyörű lényét.
Énekeltem neki egy dalt is, a hangom közben elhalkult, mikor odanézett.
Mikor meghallotta énekem, már figyelt is és hangom csak tovább reszketett.
Mosoly csillant az arcán, intet és odamentem.
Közelebb jött hozzám és megfogta a kezem.
Azt súgta fülembe:
- Éjfélkor a sarkon!
Mondtam neki, hogy igen, és örömmel fordultam sarkon.
Már éjfél előtt egy órával ott voltam
és egy közeli díszes padon ülve vártam, és pontban
éjfélkor, mikor a toronyóra zengett,
a gyönyörű Idegen előttem termett.
Megfogta a kezem, de nem szóltunk semmit,
hazavitt magával és adott egy pohár cherryt.
Aztán mikor megittam, lágy csókot lehelt a számra,
íze édesebb volt, mint az ital, majd megfogott és rádöntött az ágyra.
Egy szó kevés, de még annyi sem esett. -
Reggel felébredtem, őt nem találtam, de találtam egy levelet.
Most bezzeg ontotta a szót, de beszélgetni nem lehetett vele,
könnycsepp csordult le az arcomon, mert ekképp szólt meglepő levele:
   "Szép volt az éjjel, jól esett.
    Remélem, sírva olvasod e levelet!
    Nincs rosszabb, mint egy szerelmes nő, aki naivan azt hiszi, hogy szeretik,
    de csak a teste kell, csakis azt követik.
    Remélem, mély sebeket ejtettem benned,
    hogy durván eldobtam forró szerelmed!
    Hogy tudd, a városokat, falvakat járom,
    nők szívét ejtem rabul, hogy majd megalázom.
    Látod, ennyit rejt könnyes levelem,
    hogy azt hidd, szerettelek: Viszlát, Édesem!"
Életemben annyi könnyem még nem veszett,
mint azután, hogy elolvastam ezt az átkozott levelet.Megutáltam a férfi - lényt, hogy mily könyörtelen.
Csak a test kell nekik, nem pedig az érzelem.
És lám, a testet most szerethetik,
ha akarák, még kötéllel is megköthetik.
Meg is teszik, de csak egyszer,
mert hűlt helyemet sem lelik másnap reggel.
Még egy levelet sem.
Egyre több férfi kaphatja meg testem,
de egyik sem lelheti forrón hű szerelmem.
Néha még a házamba is beszabadulnak,
és édesízű fürdővizemből isznak.
Mindez a bosszúvágy azért lakozik bennem,
mert velem is ezt tették, sebezték a lelkem.
De elfáradtam már, jaj, annyi könnyem lehullott,
bosszút állok rajtuk, de közben csak én sírok.
Ó, elfáradtam, megszakadt a szívem.
Férfiak, hogy tudjátok: nem értetek éltem!
Jaj, de haragom csillapodni látszik,
erőm elhagy teljesen, már az éggel játszik.
Nem minden férfi rossz, de én ezt gondoltam,
bosszút állni nem tudtam,
csak örömet okoztam.
Ha van még olyan férfi, ki hűen szeret,
nők, őt nagyon becsüljétek meg!"
Elszállt az ereje, lerogyott a földre.
A tulipán kihullott hajából és meghalt vele. Örökre.

Balgatag kovácsoltvas

Ha hazudsz, hazudjon neked a világ millióval többet,
ha lopsz, lopjanak tőled szívet (ha van) vagy nyersfémet.
Szív helyett neked vasérc fekszik kebledben,
így meg sem érzed, ha szeretnének, csak mororgsz egyhelyben.

De nem kell félned, mert gyűlölnek és nem kell soká várnod,
mert a Jók utálatára nyers szíved kidolgozott harci fémmé válhat,
de addig üsd a vasat, amig meleg,
mondják, s egyfolytában verik kemény szívedet.

Csakhogy lassan ott belül neked a melegség urolsó szikrája is kialszik,
és szegény ártatlanok legnehezebb munkája akkor semmibe veszik,
a keménynél is keményebb "szíved" bánt meg mindent tovább,
de ha tested elfárad, akkor sírodból kikaparva egy gazda rátalál egy törhetetlen anyagra, mit kemény munkával olvaszt meg és alakít át,
majd eladja és abból gyártják majd a harci fegyvert, puskát.

A gitáros

Bátran szól egy gitár, valahol messze
és a kar tágra elém kitár, ha rám talál egyszer.
Valami szomorú és most boldog akkord zeng a tájba
valami kell, valami készül - és beleveszik az éjszakába.

Egyre halkul tán, ahogy érzem. Miért?
Kérdem, de nem értem.
Majd megint hangos lesz, de lágy. Vajon mely gitárt hallom?
Kiét?

Értem a szándékot, mely okosan felém hullámzik,
érzem a pirkadatot, mely már a nappallal játszik.
Sötét van még, de forró a levegő;
a Hold és egy felhő olvadnak egybe most.
Gondolatban kigondoltam hogy e hang, mit hallok, míly fontos.

Fájó szívem, mely az akkord urát keresi, sír.
Mit tesz hát?
Gondol merészet és előveszi ódon gitárját.
- A gitárhang, mit eddig hallott, játékára felfigyelt

és rájött, hogy valaki viszonozta a kedves cselt
elhallgatott egyszerre s hallgatta a másikat,
mely szomorú és most boldog dalt zengett. Arcán áhitat,
nem hitte volna, hogy párját leli a másik gitáros játékában.

Ekkor ő is, én is szép akkordváltásba kezdtünk,
én is, ő is egyszerre pengettünk,
szépen lassan, de egyre hangosabban húronként dalt költöttünk,
fájdalomból boldogság, mi szólt örökre felettünk.

Örök élő titok

Nevess rám és nevetek én is,
de ha sírsz, én majd meghalok.
Ha ölelsz, viszonzom szerelmed én is,
ha nem hát maradsz egy nagy titok.
Rejtelem, mely örökre az marad,
kicsiny fa az erdő sűrűjén,
felleg, mely pusztítva mindent elragad,
kaktusznövény viszont a sivatag mezején.
Nyílj ki hát, mint a zsenge bimbó,
mely tavasszal születik a kis erdei fán,
és mondd nekem, hogy mi bánt, s mi jó,
hogy titkosan miért nem nevetsz rám!
Szíved szomorú, érzem én,
de bízni mégsem bízol az én szívemben,
hát miért nem méltatsz annyira, kérdem én,
hogy megoszd velem azt, ami kegyetlen?
Én vagyok az? Álnok, torz vadállat,
ki karmolva sebez, s megharap?
Vagy mi az a világ szörnyű zajában,
mi kedvedet szegi, Hallgatag?
Nem mondtál el semmit, sőt hazudtál is mást,
bíztam én szavadban, most mégis megremegsz.
De nem. Nem kérek én több ilyen csalódást,
s inkább döljenek szívedbe tovább a lelki fegyverek.

Vér hull a rózsákra

Mikor a szerelmet megpróbálják szétszakítani,
mikor a szeretet fájni tud nagyon,
mikor a szerelmesek könnye roskad a vérpadon,
mert nem tudják a hazugságot jól megjátszani.

Ha sírni kell, de már nem megy,
ha a bánat sötét éje sújt le ránk,
ha a szív búba borult már,
szeretni legjobban csak akkor lehet.

Köves úton menni, mely ezer veszélyt rejt,
de a végén tűz lobog hevesen,
nem rest senki bemenni teljesen,
hogy a boldogsága tüzéről tudja már meg, mit jelent.

Tengerparton kóborlók, síró kisdedek,
bánatukkor is boldogok,
a sors soha nem hoz rájuk bánatot,
ártó, rossz kísértetek.

Fehér takarón vörös vérfoltokkal
a múlt sötét árnya lebeg,
meleg nyarak, hideg telek,
a tavasz gyönyörű rózsáival.

Ha az élet értelmei örökre elvesznek,
ha nem hagy nyugodni a tudat,
hogy már nem ismerik az utat,
a nap már nem jelent akadályt a fellegnek.

Ha nincs jövő, csak a múlt visító sikolya,
ha tövisestül megfojt az élet,
nem törődik azzal, hogy hogyan élted,
csak egy folt marad: vér hull a rózsákra.

Félelem

Félek.
Árnyak. Képek.
Hangok.
Talányok. Titkok.
Érzek.
Fázom. Könnyezek.
Hallok.
Titkos hangok.
Vérzek.
Fájó sebek.
Ajtók.
Elsuhanó autók.
Vétek.
Kíváncsi vagyok. Félek.
Lépcső.
Meredek. Gyorsan recsegő.
Lámpa.
Magától világító fáklya.
Repülőgép.
Kegyetlen hangkép.
Szoba.
Édesanya. Apa.
Félelem.
Nem jó lételem.
Fáradtság.
Puha, meleg ágy.
Gép.
Nyugtató fék.
Zene.
Még nyugtatóbb mese.
Erős.
Érzelemmel tele.
Kívánság.
Szerelem. Boldogság.
Álom.
Andalító kánon.

Kesergés

Fáj a csoda, mely ingatag tagjaival megérintett,
fáj a szellem, mely gyenge sóhajaival magával ragadott,
fáj az emlék, mely szívembe örök betűket vésett,
fáj a múlás, mely szívemben feléleszti bennem a haragot.

Keserves a sírás, néha szinte ordít, hallom,
márvány sírkő szívem, magába vésve egy nevet,
de a szív nem temető, benne minden örök álom,
gyászos feketébe öltözve viselem a fiatal, de viseltes szívemet.

Benne érzés kavarog, nem egy, nem ezer,
nem tudnám leírni, mennyi kárt okozott
a sok kín, az élet neheze
szívem sírjára kevés virágot hozott.

Mikor még nem tudtam, mi a lelki fájdalom,
mikor még nem tapasztaltam, amit most élek át,
azt gondoltam, mennyire várom ezt az átkozott
mostani kort, ködös éjszakát.

Nem érzem, hogy lenne jövőm, vagy hogy mi lenne az,
ha lenne, itt vagyok, de csak lebegek, mint egy rongy
a szárítókötélen, melyet a szél bármikor elfújhat,
nem látom, hogy mi jó eshetne velem most,

talán az, ha elfújna a szél örökre, nem kell már más,
mint ez, hogy végre megmentsen,
mert kikészít a sok földi csalódás,
és végre az én nevemet véssék valódi sírkőre.

Tudtam, tudom

Tudtam, hogy mit fogok hallani a volt kedves szájából,
tudtam, hogy fogadnom kell lelkembe a hírt,
éreztem, mit szól e szavakhoz lelkem, kínt
azonban, nagyon nem szenvedtem.
Kár volt.

Nem ő volt az, kit a legjobban szerettem,
mégis társasága a legvonzóbb volt,
hogy szerettem, mikor hangja harsogott,
ó, érintését mennyire akartam.
Szeretem lényét, még most is szeretem.

Soha rá nem unnék, nélküle életem
egy nagy massza lenne csak,
persze nem vagyok szerelmes, jóbarát az
életem egyik legszebb kegyelme
mikor baj volt, élt ő is velem.

Most nem engem ölelnek karjai,
most nem én élem át ugyan azt a jót,
de ugyan az van vele is, mint velem régen volt,
így éreztük magunkat akkor is,
most mégis könnyű, talán kicsit dühös szívvel
mosom le e korom angyalszárnyait.

Mesteremberek gyülekezete

Mesteremberek gyülekezete
kemény, véres pamlagon.
Fehér a fátyol, fekete a szem
éles kontraszt ellenére nem lát oly nagyon.
Kemény az élet, de puhány gaz vadállat
lépdel ködös éveken láncfűrésszel,
nem volt láthatatlan egyén,
ki megölte volna halkan az elfojtott vágyat.
Piros hajnal virrad, ha nem figyel az álom,
kemény kőbe törik ártatlan fejszéje,
a horizont, ha fényes, madarak a bálon
mikor vége, szállnak tovább a messzeségbe.
Felébredtek mind, ha nem is véglegesen,
kellett az egyetértés, ha nem is lényegesen,
a napkorong, mint őrszem, ragyogva figyelte
mozdulataikat, nehogy egy elvegye
az álom álmait,
s hogy az ne figyelje akkor álmát vesztve
a fénysugarait.
Szégyenlős a nappal, buja, vad az éj,
kemény éles agyarral kel életre a kéj.
Nappallal éjszaka, éjszakával nappal,
hol egyik, hol másik vonzza magát a bajjal.
Kié ez az álom? Kié ez a vágy?
Megihlet a fegyver, megihlet az ágy.
Zord szürke idővel takarja szépségét
a Nap, mert tudja, bűne bocsánatát és bensője épségét
óvnia kell, ha jön a tiszta szürkület.
Legyen szürke már most.
Téglaházak ablakaiban nappal lámpafény lobog.
Bárcsak tűz lenne, kívánná a Gonosz.
Sercegő hamuvá égetne el mindent,
a gyümölcsfákon lelhetnének a túlélők életmentő ételt,
villám csapna minden második meggyfába,
hogy az éhezők majd sóvárogjanak utána.
A nappal bűnös lóhalálú szelek hatása alatt mozog,
kellenek az érzékszervek felfogni az okot,
merre látnak, merre nem, ha még el nem kárhozott.
De aztán jön a sötét, a mindent gyógyító,
neki mindene van, csak nem takargatni való,
nincs tiltott dolog, csak korgó gyomor,
kielégítetlen vágyak, melyekben erős kéj kotor.