Képzeletbeli panaszkönyv

Láttál te már ennyi fehéret öcsém?
Akkor már nem is fogsz látni, mert megtelik az egész fehér szar fekete kis szarokkal és lemaradsz Az Élményről.
A lelked is éppoly fekete, mint e jelentéktelen betűk tömkelege által biztosított sötét színű tér fehér alapon.
Gondold azt, hogy ez a boltod panaszkönyve!
Volt olyan már vagy csak sejtésed szerint érintette agyad szürke állományának liliputi részét, hogy a te nyomorult üzleted ki-be baszott panaszkönyve totális fehérségbe borult? Hát, fiam, kegyetlen leszek.
A panaszkönyv sosem szokott üres lenni, mert ugye nevének értelmezése szerint funkcionál, tehát azért teremtette a Jóisten, hogy a lelkes és kevésbé lelkes, hű vagy kevésbé hű vásárlók kifejtsék nézeteiket a te szutyok boltod nyújtotta szolgáltatások sokszínűségéről ill. nem sokszínűségéről.
Amint már kiderülhetett számodra, próbáltam ezzel ráfordítani figyelmed nagy részét arra, hogy az üzletedbe kétféle ember (itt vásárló /olyan egyszerű, átlagos ember, aki elveri a pénzét mindenféle olcsó vagy drága bóvlira, nem is sejtve addig, amíg haza nem viszi és ki nem próbálja, hogy bóvli/) jár:

       1. Olyan lelkes tagok tömörülnek ebbe a szánalmas csoportba, akik azért jönnek a te boltnak vagy üzletnek nevezett "intézményedbe", hogy ott majd biztos találnak maguknak olyan cuccot, amit keresnek. Tehát határozottan kinyitják a boltod ajtaját, kacarásznak egyet ijedten, mikor az ajtó fölé függesztett szélcsengőbe beleütközik az ajtó sarka, majd rögtön az után a dolog után kapnak, amiért jöttek, vagy szintúgy határozott léptekkel sietnek hozzád, kezet fognak veled, bemutatkoznak és kérik a te amúgy semmit nem érő tanácsodat (de ezt ők még nem sejthetik). Tehát határozott igent mondtak arra, hogy ebben a boltban fognak vásárolni, merthogy ez olyan cuki. Majd mikor hazaviszik az árut (aminek nagyon örülnek) és vígan használják. Például beindítják a kicsinykis villanyvasútacskát, amit valamelyik nagyrabecsült és híres ázsiai cég gyártott és nézik gyermekük végtelen boldog mosolyát, hallgatják kacaját elégedetten.....

       2. Ebbe az ember-(itt vásárló) fajtába tartoznak azok a dicső lovagok, akik nyíltam vállalják, hogy olymértékű ellenszenvet táplálnak a mocsadék üzleted iránt, mint szürke szamár félelme a Tv előtt este, mikor eltünik a ködben Füles, a Micimackóban szereplő aranyos mesefigura (hozzáteszem, hogy ő sokkal aranyosabb és jóképűbb nálad, de azért abban megegyeztek, hogy a farkatok néha nincs a helyén). Ezek olyan aranyos, becsületes, néha félénk, csöndes, de néha megelégelt emberek, akik a panaszkönyvedet telefestik mindenféle kriksz-kraksszal, amit ők betűnek hívnak, de ezt te nem tudhatod. Olyan nagy indulat, harag lakozik nemesi szívükben, miközben írják ezeket a sorokat a gyűrött, tépett panaszkönyvbe (ebből arra lehet következtetni, hogy rendkívül intenzíven forgatták az elmúlt időkben), amekkorát te még nem pipáltál, fiam!
És amíg örülhettél annak, hogy örült az az apuka, aki a villamos kisvasútat vette a kicsi fiának, nem tudhattad azt, hogy mi történt vele azután, miután hazavitte és beüzemelte ez a szerencsétlen ember.
Gondolj bele: miután bedugta a konektorba, a csemete vígan figyelte, hogy rója a köröket a cuki kis vasút. Nézte, figyelte órákon át.... Amíg az apuka és az anyuka meg nem hallotta a hálószobába is behallatszó sistergést, majd hangos puffanást és a gyerek be nem lépett koromfekete képpel, bömbölve, ordítva, reménye veszetten és az még egy lapáttal rátett, hogy a szüleit olyan pozícióban találta, amilyet még nem látott........
Remélem, ebből már rájöttél, hogy ez az én történetem. És nemcsakhogy kidobtam egy valag pénzt, még a gyermekem lelki világa is odalett... Duplán kapta szegény a sorstól a kegyetlen pofonokat. És mindez, mi miatt? Hát nem a vasút miatt, tehát inkább úgy kérdem, KI miatt történt? Na kitalálod? Hát persze! Nem akarod bevallani, de a lelked mélyén tudod és érzed, hogy rólad beszélek!
Én nem tudhatom és nem is akarom tudni, hogy honnan szerzed az áruidat, de kérlek szépen, hogy korrigáld ezeket a baklövéseket, mert ha nem teszel magad ellen semmit, akkor soha nem látott mennyiségű fekete betű fogja tarkítani oly népszerű panaszkönyvedet.
Csak azt mondd meg nekem, hogy most mit csináljak a jó minőségű de már rossz vasúttal és ki fogja fizetni a gyerekem pszihoterápiai kezelésének egetverő költségeit? Neked talán van annyi pénzed, hogy kisegíts minket, ha már egyszer ázsiai cégekkel üzletelsz! Tudsz segíteni egy tönkrement (miattad tönkre ment) családon?

U.I: Azért éltem inkább az elektronikus levél által nyújtotta, üzletednél jóval sokrétűbb lehetőséggel, mert lehet hogy már olyan gazdag vagy, hogy időd sincs beleolvasni a panaszkönyvedbe, ezt viszont akarva-akaratlanul is észre veszed, és nem tudva, hogy ki üzent személyednek, kiváncsian kénytelen vagy elolvasni.
A másik ok, amiért ezt a kommunikációs lehetőséget választottam: nem akartam lényegesen sok betűt firkantani a panaszkönyvedbe (hogy már a fekete betűktől ne lásd a fehér lapokat), mert azt majd úgyis megteszi helyette más, a második vásárlótípusba tartozó emberi lény (talán a fiam vagy csak egyszerű utódaim, akik először az első, lelkes táborba tartoztak, de mivel a fájdalmas csalódás megváltoztatta világnézetüket és áttértek a második csoport tagjai közé és most úgy működnek vagy fognak működni, mint a hitterjesztők: tűzzel és vassal terjesztik hitüket (ez esetben boltodról alkotott nézeteiket) a más emberek számára.

Szívélyes üdvözlettel:
             
                        Kovács János - villanyszerelő

U.I.2.:Szeretünk, Pityu! Hajrá-hajrá, csak így tovább!-És lassan elfogynak a vásárlók a boltodból :)

(Nem megtörtént események alapján) :)

Repülés

A lány a hintában ül. Ruhája alá csap a szél és lengeti. A lány zenét hallgat. Olyan zenét, ami erővel van teli, és gondolkodásra készteti. Nem mond ellent neki. Gondolkodik. Felnéz az égre. Hol felhőket lát, hol kék eget. A felhők között. A felhők fölött. Vágyik oda. Fel. Akarja látni a csillagját is. Lehet, hogy ott lenne otthon. És soha nem szorongana. De ő csak a hintájában ül és emelkedik, aztán süllyed, megint emelkedik, megint süllyed… Erősen az ég felé fordítja fejét. Tekintete a felhőkön, az égbolton. Vágyik fel az égbe. De hiszen fél a magasban, miért is vágyna?!

A zene szól a fülében, miközben gondolkodik. Eszébe jut egy fiú. Egy régen élt fiú. Imádta az eget kémlelni. Éjszakákat is képes volt eltölteni azzal, hogy a csillagokat figyelte. Meg a Holdat. Amikor meglátott egy hullócsillagot, akkor rögtön kívánta is : „Hadd jussak fel az égbe! A felhők fölé! A kék ég fölé! A Világmindenségbe!” Minden vágya ennyi volt. De följutni oda, ahova akart, még abban az időben nem lehetett. Főleg nem egy szegény családnak. Később kénytelen volt a fiú belátni, hogy ez tényleg így van. „Ha nem juthatok fel oda, hát nem jutok. De legalább hadd közelítsem meg!” – kívánta egy nyári éjjel megpillantva egy meteort, ami beérve a légkörbe – meteorittá válva – felvillant, majd elaludt a szikrája. Csodálta a fiú ezeket a dolgokat. Figyelgetni kezdte a repülőgépeket, amiket akkoriban készítettek. „Ezzel a közelébe férkőzhetek!” A szülők nehezen engedték el, mert veszélyesnek tartották, hogy repülőgépet vezessen. Féltették a sarjukat. Nem akarták a vesztét. De ha úgy volt, hát lesték a kívánságait. Tudták, hogy ennél nagyobb vágya nincs is. Szerették őt. Mindennél jobban. Így hát engedték neki, hogy megtanulja röptetni azokat a szárnyas vackokat. Pár év alatt teljesen kitanulta az ehhez való technikát.

Egy nap, mikor indult haza, meglátott egy angyalt. Egy olyan gyönyörű lényt, amilyet még sohasem látott. Szinte tündökölt a szemében, pedig egyszerű ruha volt rajta. A haját lágyan fújta a szél, ami a fiú szemében először a tenger vagy folyó lágy hullámának, majd a felhők még lágyabb habjának látszott. Illata is gyönyörű volt. Jóllehet, csak az ő szeme látta így a lányt, hiszen a járókelők szó és tekintet nélkül haladtak el mellette. A fiú nem is értette, hogy miért. Mintha egy csillagot látott volna. Vele érezhette otthon magát. Ebben a világban. Biztosan tudta.

A lány fejében is ugyanezen gondolatok jártak. Egyikük sem hitte volna, hogy ilyen erős dolgokra is képes az elméjük. Ahogy közeledtek egymás felé, úgy egyre tanácstalanabbak voltak, hogy vajon most mit kéne tenniük. Ment ott többtíz ember, elmentek mellettük, de ők ketten valahogy nem tudták volna ezt egymással megtenni. És elérték egymást. Megálltak. Belenéztek egymás szemébe. Még mindig nem tudták, mi tévők legyenek. Aztán megszólalt a fiú : „Szeretnél repülni?” A lány nem is lepődött meg a fiú hirtelen kérdésén, és igent mondott. Visszafordultak. Beültek egy repülő masinába. A fiú magabiztosan felemelte a gépet. A lány félt. A magasban. Szinte már a könnyeivel küszködött. Vajon miért szállt akkor be?! Miért? Nem akar még meghalni. A fiú megkérdezte: „Félsz? Akkor csukd be a szemed, számolj ötvenig, aztán nyisd ki és nézz körül!” A lány megfogadta a fiú tanácsát. Amikor kinyitotta a szemét, mindennél szebb panoráma nyílt a tekintete elé. „A felhők! Itt vannak!” most már nem félt. Gyönyörűnek találta. De megmozdulni továbbra sem mozdult meg. Csak a feje. A fiú ekkor megszólalt: „Ez a vágyam egyik fele. A másikat én már nem valósíthatom meg.” „Miért?”- kérdezte a lány. „Mert nincs pénz, sem annyi tudás, hogy feljussak.” „Feljutni? Hova?” „Oda, ahol az összes világ megtalálható. Oda, ahol nyugalom van. Oda, ahol okosnak érezheti magát az ember.” „Mert csak ő látja. Szép vágy.” „Neked van vágyad?” „Én egy olyan emberre vágyom, aki mindennél jobban szeret. Engem. És akit én is szerethetek. Őt. Mindennél jobban. Szeretném, ha adhatnék végre személyes szeretetet. Szeretném, ha kitűntetne Ő azzal a szeretetével, amit csak nekem adhat. Így én is csak neki. Csak félek, hogy soha nem valósul meg…” „A te vágyad sokkal elérhetőbb, mint az enyém. A tiédhez nem kell se pénz, se tudás. A tiédhez csak te kellesz. Egy ilyen teremtés nem panaszkodhat. Könnyedén rá lelsz majd, csak légy türelemmel! Lehet, hogy holnap már meg is találod.” „Köszönöm a bíztatásod, csak néha már tényleg nem hiszem, hogy a boldogság egyszer még szíven talál. Bár most valahogy pozitív hit fogott el. Ebben a helyzetben tudom, hogy egyszer ez még meg fog történni. Talán már holnap. Vagy még ma.”

Mire beszédjük véget ért, leszálltak a földre. „Van kedved velem nézni a csillagokat az éjjel?”- kérdezte a fiú. „Nagyon is.”- felet a lány. Akkor bementek a fiú házába, be a szobájába. Mikor a szülők értetlenül néztek a két fiatalra és kérdezték őket, hogy kit tisztelhetnek ebben az ifjú hölgyben, választ nem kaptak. Már csapódott is az ajtó, és kinéztek az ablakból, kémlelték az eget. Volt a fiúnak egy távcsöve is, amivel még közelebbről vizsgálhatták az égi tüneményeket. „Látod ott azt a csillagot? Az az én szerencsecsillagom. Ha meghalok, oda akarok jutni. Ott lennék otthon. Veled.”- szólt a fiú. Az utolsó szó hallatán egymásra tekintettek. Mélyen egymás szemébe néztek. A fiú végigsimított a lány haján. „Mintha felhő cirógatná a kezemet.” A lány végigsimította a fiú arcát. „Mintha megtaláltam volna a boldogságot.” És megcsókolták egymást. Mélyen, szenvedélyesen. Sokkal szebben, mint ahogy azokban a korabeli filmekben láthatták. Minden testrészük megborzongott. Szinte reszkettek. Nem akarták egymást elengedni. Amikor azonban nagy nehezen elszánták magukat, az ég felé néztek. Egy mindnél nagyobb hullócsillag szelte át az eget. Egyszerre mondták a kívánságukat: „Örökkön-örökké így maradni. Együtt. A világok között. Fent.” Újra megcsókolták egymást. Amikor felnéztek, a fiú szerencsecsillaga még fényesebben tündökölt. Hívogatta őket. Pulzált. Mintha intene feléjük. Hogy menjenek. Haza.

Egy nap a fiú a lány tiszteletére egy mindegyiknél szebb kört akart repülni. A lány nem engedte. Mert álmodott. Egy nagyon rossz álmot látott. A fiú gépe felrobbant. Ezt el is mesélte neki, azonban a fiú biztos volt a dolgában. „Csillagom! Álmodni lehet sokfélét, de a valóság csak egyféle lehet.” A lány már sírt. Ő is biztos volt a maga igazában. Aztán a fiú beszállt a gépbe. Felrepült. Vidáman integetett. A lány könnyes szemmel intett vissza. A fiú arcáról egy pillanatra lefagyott a mosoly. Tekintetével üzente szerelmének, hogy nincs semmi baj. Majd dobott egy csókot. Akkor a lány arcán halvány mosoly látszott, és visszadobta a csókot. „Ezt a kört érted teszem, Csillagom!” És elindult élete legnagyobb és legmerészebb röptéjére. Körözött, fordult, parádézott. Büszke volt hogy boldog, s bátor. Ám a kezdetleges műszerek valami hibát jeleztek. Megzavarodott a rendszer. A gép füstölni kezdett. A lány keservesen sírt: „Boldogságom, ne!” Reszketett a masina. A fiú most kezdte hinni a lány szavát: „Én is ugyan ezt álmodtam. Csillagom! Bocsáss meg!” És felrobbant a gép. Ekkor a lány halotta a fiú hangját. De távoli volt, nem evilági. „Én is ugyan ezt álmodtam. Csillagom! Bocsáss meg!” A lány a földre zuhant. Megszakadt a szíve. Már sírni sem volt ereje. A könnye elfogyott. A lány meghalt. Lelkük egy ragyogó helyen találkozott. Hatalmas boldogságot éreztek. Próbálták egymás kezét megfogni, de nem tudták. Valami erő nem engedte. Megszólalt egy hang. Egy távoli, ám annál hangosabb, melyet mindketten hallottak: „Még nem lesztek boldogok. Még nem lehettek végleg egymáséi. Újra egymásra kell találnotok. Tartsátok jól észben: minél nagyobb a türelem, annál nagyobb rózsát terem!” Ezzel eltűntek egymás elől. Nem látták többé egymást. Lelkük szomorúan vett részt egy nagyon hosszú utazásban. A lány lelke végül egy fiúgyermek keblében pihent meg. A fiúé egy lányéban. Ez a lány olyan volt, mint a fiú szerelme. Aki majd egyszer tündöklővé lesz egy férfi szemében. És az a feladata, hogy megtalálja önmagát. A lelke másik felét.

A lány a hintában ül. Ruhája alá csap a szél és lengeti. A lány zenét hallgat. Olyan zenét, ami erővel van teli, és gondolkodásra készteti. Nem mond ellent neki. Gondolkodik. Felnéz az égre. Hol felhőket lát, hol kék eget. A felhők között. A felhők fölött. Vágyik oda. Fel. Akarja látni a csillagját is. Lehet, hogy ott lenne otthon. És soha nem szorongana. De ő csak a hintájában ül és emelkedik, aztán süllyed, megint emelkedik, megint süllyed… Erősen az ég felé fordítja fejét. Tekintete a felhőkön, az égbolton. Vágyik fel az égbe. De hiszen fél a magasban, miért is vágyna?!

Az ember mire tud gondolni, amikor azt láttya, hogy minden második felebarátja TESCO - s zacskóval rohangál?
Hm...érdekes kérdés tettem fel az imént...
A pufikabátos menő csávó drogdíííler vajda azt gondolja: "Na! Testvér! Az enyém már kilyukadt! Add oda a tiédet! Jaj, nem te! Te férfi vagy. Ő meg nő. És kezében egy vadiúj TG - s szatyor. Rádhajtok bébi! (Nem mondom ki, de csak a zacskódra hajtok! De azért jók a dudáid is!) Felmegyünk hozzánk? (Nem mondom ki, de nem szexet akarok! A zacskódat akarom!)"
A kölyök fejében az zajlik: "Szia! Nem megyünk föl hozzánk és cserélgetünk TESCO - s zacsit? Anyukád megengedi? (Nem mondom ki, de nem a zacsidért akarok veled találkozni! Teccel nekem)!"
Egy Green Peace - es gondolatai: "Megőrültek? Ezt a sok zacskót egyszer mind kidobják vagy elégetik. Bezáratni! Sztrájk! Sztrájk a TESCO - ellen. Nem mehet ez így tovább! A mértéktelen műanyag talajba és ózonba jutásának netovábbja! Egyszer majd rájönnek, hogy TG -  s zacskókat nem lehet enni! (Nem mondom ki, de ennek a bolygónak már úgyis mindegy...)"
De van, aki azt gondolja: "Zacskó. Teszkós. Teszkószacskó. Nem menekülhetünk előle. Már benne vagyunk. Bent a kellős - közepében. Nem menekülhetünk előle, mert mint a mágnes, úgy vonz magához. Mert gépek vagyunk. Vasgépek, amit a vonz a mágnes. Gépek irányította gépek. Az ember hozta létre. Az átkozott számítógépagyú ember. Külsőre nagy és kicsi is lehet. Rengeteg van belőle. Rengeteg. Csak három színt ismer: először az ártatlan angyali fehéret, ami miatt megesik rajta a szív és felfigyel rá a szem, majd a vonzó pirosat, ami elcsábítja a lelket is és ahol megtalálható a mágnes magja, ami vonzza a szerelmes szíveket, és végül a sötétkéket, ami csalódást okoz a gépeknek. Hazudik a gépeknek. És utána nincs más, mint a sötét végtelen, amiből nem menekülhetnek a gépek.
Nem győzhetjük le. Együtt sem. Nem tehetünk ellene semmit. Mert a gépek nem is akarnak tenni ellene semmit. Mert reménytelenül szerelmesek. Abban reménykednek, hogy egyszer visszajön hozzájuk. Míg más csak azért jár oda, mert ez van kéznél, meg a kisembereknek ez a megfelelő, addig ők szerelmük hajtására folyton visszatérnek Oda. És nem tudnak ellene tenni semmit. Mert a vas sem tud önmagától leválni a mágnestől, ami egyre csak vonzza, csak vonzza, csak vonnzza.....
Talán majd lesznek harcosok, akik megszabadítják a gépeket, talán nem... Én minden esetre tartózkodom."